PszichoCampus

Edukálás helyett megtévesztés – A Fake News jelenség

2020. augusztus 13. - Pokoraczki Szilárd

Az elmúlt években a köznyelvben elterjedt egy megnevezésében újnak mondható, de történelmileg viszonylag régre nyúló jelenségnek a megjelölése: ez a „fake news”. 2020-ban a fake news körbevesz minket mindenhol, lépten-nyomon követ, behálóz, befolyásol, manipulál bennünket. Hatással van a gondolkodásunkra, az értékítéleteinkre, a megnyilvánulásainkra, s viselkedésünkre is. Évszázadunk negyedénél az ember egyik legfontosabb feladata az lesz, hogy a média különböző csatornáinak információhalmaza között kiszűrje a temérdek félrevezető, butító, és egyúttal lekicsinyítő tartalmat, hogy ezáltal az elméjét objektív, edukáló, tájékoztató, és ténylegesen tápláló ismeretekkel lássa el.

fake-2355686_1920.jpg

Helyesen gondoljuk azt, ha azt állítjuk, hogy a fake news gyakorlatilag politikai termék, amely a különböző politikai oldalak önös érdekeinek megfelelően a saját világképüket, gondolkodásmódjukat, értékítéleteiket hivatott rákényszeríteni valamennyi médiacsatornán keresztül a tartalmat fogyasztókra. A fake news definíciója persze túlmutat a politikán: formailag akképpen felépített egységes információs anyagok, amelyek a szerkesztői normákat - a tartalom pontosságának és hitelességének feltételeit - elhagyva, információs és kommunikációs rendellenességekkel összefüggésbe hozhatóak. Magyarán minden olyan nyilvános publikált tartalom, amely szándékosan vagy épp nem szándékosan az olvasó megtévesztését, félrevezetését, sőt, manipulációját szolgálja, fake news-nak tekintendő. Jelen posztban a Fake News jelenségének struktúrájával, hátsó pszichológiai mechanizmusaival, illetve az elkerüléséhez szükséges gyakorlati oldalával foglalkozunk. 

Mindannyian ki vagyunk téve a Fake News manipulációjának

Kutatások szerint kétfajta ember létezik a tartalomfogyasztási szokásokra vonatkozóan: a reflexív nyitottsággal jellemezhető és a reflektív nyitottsággal jellemezhető egyének. Ezen megnevezések természetesen inkább egyfajta hajlamot tükröznek: a reflexívek gyakrabban és szívesebben működnek alacsony kognitív szinten, és nem fordítanak sok energiát az információk alapos feldolgozására, sőt, egyszerűen befogadják azokat kritikus gondolkodás nélkül. Ezzel szemben a reflektívek hajlamosabbak kérdésekkel, érvekkel, önálló gondolatokkal ütköztetni a befogadott információkat, és így egy megszűrt, szisztematikusan feldolgozott információs anyaggal gazdagítják önmagukat. Ez azonban  nem kizárólagos megkülönböztetés: a reflexívek is egyértelműen képesek az információk alapos feldolgozására, és a reflektíveknek sincs mindig motivációjuk és energiájuk arra, hogy mindig mindent szűrjenek és kritikus szemüvegen át nézzenek.

Mindazonáltal a fake news előbbi típusra épít, s ehhez számos pszichológiai eszközt felhasznál.

Elsősorban az befolyásol leginkább, ha az adott fake news beépít a mondanivalójába a fogyasztó számára pozitív érzéseket kiváltó elemeket. Például, egy kormánypárti szavazónak már annyi is elég lehet, ha az adott tartalomban fel van tüntetve a mindenkori miniszterelnök neve (akár többször is), s ezen felül a szövegkörnyezetbe megemelkedett, büszkeséggel összefüggésbe hozható érzéseket kiváltó szavakat ágyaznak be. Az is erősíti a fake news hatóerejét, ha a tartalmát és alapvetően a kontextusát gyakran látjuk, például folyton szembe jön velünk a lehető legtöbb és legváltozatosabb kommunikációs csatornán (híroldalak, napilapok, internetes hirdetések, plakátok). Továbbá természetesen hajlamosabbak vagyunk az olyan tartalmak manipulációjának áldozatául esni, amelynek szerzője vagy kiadója általunk kedvelt, vagy esetleg szakértőnek mutatja magát.

Ezen manipulációs eszközöket figyelembevéve nem véletlen, hogy a populizmus is erősen épít a fake news-ra.

A Fake News, és ami mögötte van

Az utóbbi évek alatt a közösségi oldalak robbanásszerű és rohamos térnyerésével a fake news terjedése is meredek tendenciába fordult, s ezzel már nem csupán egyéni, hanem össztársadalmi szinten is kifejti hatását. Gyakorlatilag bárkinek lehetősége van arra, hogy egy általa létrehozott felületen név nélkül, forrást mellőzve, számonkérésre és visszajelzésre hanyag tekintettel közvetítsen megtévesztő, félrevezető ismereteket. Hazai téren is nagy számban vannak olyan álszakértői vagy áltudományos oldalak, amelyek hasonló külföldi weboldalakról anyagot gyűjtve terjesztik az inkorrekt információkat.

A Fake News tulajdonképpen négy összetevő elemből áll: az alkotóból/tartalom szerzőjéből és terjesztőjéből, a célpontok halmazából, a tartalomból, és a kommunikációs csatornából. Az alkotó, valamint a terjesztő nem csupán ember lehet, hanem (az ember által alkotott) automatikus, kifinomult technikával kifejlesztett algoritmusokon alapuló internetes robot, s a fake news terjedéséért nagy mértékben ezek a bizonyos botok a felelősök. Célpont gyakorlatilag bárki lehet, aki a felületes kognitív feldolgozás révén fogékony lehet a terjesztett (hamis) tartalmakra: fiatalok, idősek, átlag szavazók, s így tovább. A tartalom nem csupán a tényleges, gondolatokat, érzelmeket, értékítéleteket, viselkedést tartalmazó és befolyásoló tartalmat foglalja magába, hanem a formaiságot is, tehát hogy milyen további médiatartalmakat ölel fel, milyen dizájn veszi körül, milyen felületen jelenik meg. A kommunikációs csatorna azt jelöli, hogy a Fake News milyen felületen terjed, pl. közösségi oldalakon, TV-ben, vagy napilapokban.

fake-news-4881488_1920.jpg

Járjunk nyitott szemmel, és tegyünk fel kérdéseket

Érdemes megemlíteni néhány gyakorlati tanácsot az olvasók számára, amelyek segítségével könnyebben el lehet igazodni a zajjal nagy mértékben ellepett internet digitális ösvényein.

  • Arra figyeljünk, hogy ki mondja, ahelyett, hogy mit mond. Egyre több kutató ért azzal egyet, hogy a legegyszerűbben a platform és a kiadó/szerző/alkotó megválasztásával szűrhetjük ki a félrevezető, hamis tartalmakat. Egy hitelesített weboldal szolgáltatja az információt, vagy egy URL címben is gyanúsnak mondható hamis honlapról van szó, ahol név nélkül (vagy valótlan név alatt) folyik a tartalmak gyártása?
  • Vegyük szemügyre a teljes tartalmat, ne elégedjünk meg egy néhány szavas bevezetővel. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ne dőljünk be egy click-baitnek. Lehet, hogy szinte semmi nem támasztja alá azt a tartalomban, ami egy bevezetőben, vagy egy figyelemfelkeltő hangzatos címben megjelenik.
  • Ellenőrizzük le a tartalom forrását, hitelességét. Egy figyelmes tartalomgyártó ügyel arra, hogy az ismeretek és információk, amelyeket közvetít, visszakövethetőek és hitelesek legyenek. Ha van rá időnk és lehetőségünk, tekintsünk rá egy-egy, a tartalomhoz mellékelt megjelölt forrásra. Azt is tehetjük, hogy megnézzük, más platform vagy tartalomgyártó is tájékoztat-e hasonló vagy megegyező információkról.
  • Tájékozódjunk kritikusan, tegyünk fel kérdéseket. Sőt, akár azt is mondhatjuk, tekintsünk az információkra hideg fejjel. A Fake News egyik jellegzetessége, hogy igyekszik a tartalomfogyasztó érzelmeire hatást gyakorolni, ezért ha valamiről azt gondoljuk, hogy túl ijesztőnek, félelmetesnek, meghökkentőnek, vagy akár viccesnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, akkor kezeljük óvatosabban a kapott információhalmazt.

Kihívás, azonban teljesíthető

Nem kérdés, hogy valóban mindannyian ki vagyunk téve a Fake News jelenségének folytonos és szüntelen befolyásának. Olyan mély tudatalatti szinteken képes megvetni lábát mindazon hatalmas információhalmaz, amelyek nap mint nap, percről percre bombáznak bennünket, hogy a hatásuk szinte számunkra észrevétlenül manifesztálódik a mindennapi viselkedésünkben, a világ dolgaival kapcsolatos attitűdjeinkben. S ezért nem mindegy, hogy ezen információk kártékonyak és félrevezetőek, vagy tudásunkat gazdagítják, tájékozottságunkat növelik. Láthattuk a Fake News mögött rejlő struktúrát és a pszichológiai mechanizmusokat, s azt is, hogy az ilyen tartalmak kiszűrésére fontos, hogy ne csupán reflexíven, hanem reflektíven, nyitottan reagáljunk. A következő évek nagy kihívása lesz számunkra, hogy a fentiekre vonatkozó hozzáállásunkat megválasszuk. Járjunk tehát nyitott szemmel, és tájékozódjunk nem megtévesztő, ámde hiteles, biztos, jóindulatú forrásokból.

Ha tetszett ez a poszt, és szívesen olvasnál még hasonló hangvételű, de témában eltérő, különböző bejegyzéseket, akkor kövesd be a blogot, illetve a PszichoCampus Instagram oldalát.

 

Felhasznált szakirodalom:

Lazer, D. M. J., Baum, M. A., Benkler, Y., Berinsky, A. J., Greenhill, K. M., Menczer, F., … Zittrain, J. L. (2018). The science of fake news. Science, 359(6380), 1094–1096.

Pennycook, G., & Rand, D. G. (2019). Who falls for fake news? The roles of bullshit receptivity, overclaiming, familiarity, and analytic thinking. Journal of Personality.

Rapp, D. N., & Salovich, N. A. (2018). Can’t We Just Disregard Fake News? The Consequences of Exposure to Inaccurate Information. Policy Insights from the Behavioral and Brain Sciences, 5(2), 232–239.

Zhang, X., & Ghorbani, A. A. (2019). An overview of online fake news: Characterization, detection, and discussion. Information Processing & Management.

A populizmus sikerének pszichológiai okai

Napjainkban a világ legkülönbözőbb országainak politikai berendezkedései között megjelent egy új és jelenleg rendíthetetlennek mutatkozó jelenség, egyfajta társadalmat hatékonyan mozgósítani képes jelentős erő, a populizmus. Természetesen már temérdeknél is több szakirodalom foglalkozott ezzel a témakörrel az igényesség legváltozatosabb szintjein, de a populizmus 21. századi sikerének pszichológiai okait egy idei, 2020-as dán kutatás rendkívül átfogóan és témára koncentráltan összefoglalja. Jelen bejegyzésben ezen cikket dolgozzuk fel.

photomontage-1768408_1920.jpg

A populizmus tulajdonképpen egy szűkréteg-központú ideológiaként definiálható, amely megosztja a társadalmat „mi”-re és „ők”-re. Előbbi az egyszerű állampolgárok széles csoportját foglalja magába, míg utóbbi a társadalmi rendet veszélyeztető külső népcsoportra (pl. bevándorlók), vagy korrupt elitre (pl. oligarchák) utal. A populizmus ugyanakkor egy hitrendszer is, amely a népszuverenitás politikailag értendő fontosságát hangsúlyozza. Az ideológia jelen lehet a politikai paletta bal és jobb oldalán is a társadalom szocioökonómiai problémáitól függően, megjelenése pedig akkor a leggyakoribb, amikor az aktuális szocio-politikai rend instabillá, gyengévé, a hatalom legitimitása és az intézmények reprezentatív működése pedig megkérdőjelezhetővé válik. A populizmus sikerének pedig több pszichológiai oka is lehet: magyarázható a reális depriváció elméletével, a társadalmi státusz elvesztésével vagy a társadalomban való lecsúszás által okozott létbizonytalanság és fenyegetettség érzésével, illetve a kollektív érzelmek mozgósításával a populista retorika révén.

Reális depriváció: egy csoportközi pszichológiai jelenség

Eszerint a szociálpszichológiai fogalom szerint nem az objektív valóság, hanem a társas összehasonlítás határozza meg, hogy az emberek mennyire elégedettek vagy elégedetlenek saját helyzetükkel, javaikkal. Tehát az adott társadalmi réteghez tartozó állampolgár aszerint fogja magát elégedettnek érezni az életének helyzetét illetően, hogy az a csoportján kívüli csoportok valamely tagjával összehasonlítva milyen összképet mutat. Annak érdekében, hogy lássuk, mely társadalmi réteggel vagy csoporttal történik az összehasonlítás, a társadalmat feloszthatjuk egy vertikális és egy horizontális dimenzió mentén. A vertikális dimenzió két végpontján a szocioökonómiai státusz szerint meghatározhatjuk az elit tagjait illetve az alján a mélyszegénységben élőket. A horizontális dimenzión az origótól a szélek felé távolodva a társadalmon kívüliekkel, például bevándorlókkal, vagy különböző szűkrétegű etnikumok tagjaival találkozhatunk. Kikövetkeztetve:

a vertikális és a horizontális dimenzió metszéspontja közelében helyezkednek el a (mind bal és jobboldali populizmus szerinti) tisztességes, keményen dolgozó, középosztálybeli rendes állampolgárok.

Mindkét dimenzión gyakorlatilag szakadék választja el az állampolgárokat gazdasági-etnikai értelemben. A baloldali, leginkább szocialista populizmus a horizontális dimenzió mentén képes hidat képezni a szakadékok fölött azáltal, hogy a néphangulatot a kizsákmányoló elit, az oligarchák ellen hangolja. A jobboldali populizmus a vertikális dimenzió mentén, a különböző gazdasági helyzetben élő állampolgárok között képez hidat úgy, hogy az ország népességének legnagyobb hányadát az adott népességen kívül eső etnikumokra, vagy külső népcsoportok ellen fordítja. Teszi ezt egy egyszerű folyamattal: megnevez egy gazdasági-társadalmi-nemzetközi problémát, mely integrálja a társadalom különböző tagjainak közös sérelmét, s ezért a problémáért bűnbakot kiált. A bűnbak lehet egy sötétségbe burkolódzó rejtélyes vagyonos réteg agresszív „serege”, vagy bevándorlók „hadai” is.

Az ellenséges seregek ellen pedig hadba kell vonulnia a népnek.

Saját rossz helyzetünk miatt mindig más a felelős

Ha az ember vagyont, rosszabb esetben társadalmi státuszt veszít, vagy mindig is alacsony státuszú életet élt, a létbizonytalanság elkerülhetetlenül maga alá gyűri őt idővel. A létbizonytalanság ugyanis ismeretlen, fenyegető, és veszélyes helyzeteket szül napról-napra. Ezen állapot elviselésére pedig a legkézzelfoghatóbb opció az ember legelemibb, legösztönibb elhárító mechanizmusából adódik: más okolásával, a felelősség másra ruházásával még ha nem is oldódik meg a probléma, de legalább egy időre elfelejtjük, szőnyeg alá söpörjük azt. Nem véletlenül volt sikeres Trump „Make America Great Again” kampánya sem: a rendkívül jelentős bázisú fehér, alacsony státuszú és középosztálybeli választók problémáit ki más okozhatná, ha nem a bevándorló mexikóiak? Közelibb példa:

egy magyar választópolgár, aki mindig is alacsony szocioökonómiai háttérrel rendelkezett, ki mást is okolhatna a problémáinak okozójaként, ha nem az Európai Uniót, vagy a közel-keleti bevándorlókat?

Veszélyben vagyunk minden nap, minden órában

Közös pont a baloldali és a jobboldali populizmusban a használt nyelvezet, a hangsúly, a retorika. A populista retorika ugyanis képes mozgósítani a társadalom kollektív érzelmeit. A neheztelés, a harag, a félelem, a fenyegetettség érzése arra készteti az ezen érzelmekre érzékeny és emellett a populista hívószavakra különösen fogékony választópolgárokat, hogy a populista mozgalmak, pártok, szervezetek mellé álljanak, mellettük elköteleződjenek. Esetleges veszélyhelyzet hirdetése, a veszélyt jelentő csoport megcímkézése és ezen címke kizárólagosan negatív kontextusban történő felhasználása, a népesség erre fogékony részének folytonos félelemben tartása mind-mind a populizmust és a legitim hatalom stabil mivoltának és látszatának fenntartását szolgálja. Fontos megjegyezni, hogy a populista retorika nem csupán negatív érzelmeket képes mozgósítani: egy meghirdetett akár valós, akár kreált krízishelyzet ellen a populista vezetés a társadalom, a rend, az ország szuverenitásának megmentőjeként és őrzőjeként tüntetheti fel magát, amely az erre fogékony állampolgárt reménnyel, vidám, emelkedett érzelmekkel töltheti el. Ez pedig az állampolgár részéről a lehetséges érvek és ellenérvek számbavétele nélkül történik meg, mert

a részletezett negatív és pozitív érzelmekre irányuló figyelem kevesebb kognitív energiát foglal le, mint a gondolkodás, a világ behatásainak, ingereinek, információnak értő és széleslátókörű befogadása.

A vezetőn, avagy a társadalom ütőkártyáján áll vagy bukik minden

Az első pontban részletezett csoportközi pszichológiai jelenségekhez hozzátartozik a vezető különleges szerepe, helyzete a populista vezetés kontextusában. Egy populista vezető úgy azonosítja magát, mint azon csoport átlagos tagja, ahová tartozik, ugyanakkor ezen csoport hangjaként, szócsöveként határozza meg szerepét. Egészen egyszerűen összefoglalva: a nemzeti identitás szószólóivá, lelkes, elszánt, erőskezű, vállalkozószellemű képviselőivé válnak. Egy folyamatosan félelemben tartott társadalomnak pedig pontosan ilyen vezetőre van szüksége.

A populizmus jó, vagy rossz?

Láthattuk, hogy individuális és társadalmi szinten is különböző pszichológiai és szocioökonómiai, társadalmi okai lehetnek a populizmus sikerének, láthatóan erős vonzerőjének a 21. században. Láthattuk, hogy a populista hatalomgyakorlás, a populista retorika mögött és által milyen pszichológiai jelenségek mozgósítása történik. Azt is láthattuk, hogy a populizmus inkább értendő egy gyakorlati szempontokat figyelembe vevő politikai berendezkedésként, hatalomgyakorlásként, társadalmi működésként, mint egy klasszikus értelemben vett ideológiaként. S hogy a populizmus jó-e, vagy rossz? Ezen kérdésre a Kedves Olvasó adhat választ saját magának. Nem tévedhetünk sokat, ha azt állítjuk, hogy mindkettő. A populizmus az olybá erősen hangsúlyozott népszuverenitás és széleskörű népképviselete által ugyanis kivételes hatalommal rendelkezik. A hatalom pedig felhasználható rosszra, de felhasználható jóra is.

Ha tetszett ez a poszt, és szívesen olvasnál még hasonló hangvételű, de témában eltérő, különböző bejegyzéseket, akkor kövesd be a blogot, illetve a PszichoCampus Instagram oldalát.

Felhasznált szakirodalom:

Obradović, S., Power, S. A., & Sheehy-Skeffington, J. (2020). Understanding the psychological appeal of populism. Current Opinion in Psychology. 

Sharenting - A szülői túlposztolásról

apps-business-cellphone-cellular-telephone-533446.jpg

A közösségi médiák térnyerése óta az utóbbi időkben látszik kicsúcsosodni a "sharenting", tehát a szülői nevelés folyamatának a nyilvánosság előtt történő prezentálásának problémaköre. Hazai téren néhány médiaszemélyiség, influencer, vlogger kifejtette már a véleményét ezzel kapcsolatban, s ennek hatására volt olyan celeb, aki a kritikáknak eleget téve törölte a gyerekéről készült fotóit a különböző közösségi oldalak felületeiről (az más kérdés, hogy opportunista módon ezt is csak a lájkok és az elismerés bezsebelése érdekében). Milyen veszélyeket rejt tulajdonképpen a sharenting? Hogy lehet ezeket megelőzni, illetve tenni ellenük? Vannak-e a kicsi gyerekeknek jogai a világhálón? Ezen kérdésekre keressük a választ.

Az internet lekicsinyítette a világot az emberek számára, a közösségi oldalak pedig összekapcsolták őket (nem véletlenül létezik az a szó, hogy kapcsolati háló). Mindenki lehetőséget kapott arra, hogy élete történéseit megossza az ismerőseivel, barátaival, szeretteivel, hogy fotókat töltsön fel önmagáról, utazásairól, családjáról. A kedves ismerősök pedig igazán szeretik az olyan megosztásokat, amelyek személyes töltetűek, jelentése van, üzenetet közvetít, kiskutyát tartalmaz, vagy amelyen éppen a nemrég született újszülött pici csecsemő mosolyog a kamerának. Többszáz, vagy adott esetben több ezer ember előtt

A szülők felelősségén múlik, hogy a feltöltött fotók, vagy egyéb tartalmak, amelyek a gyerekkel kapcsolatosak, mennyire nyilvánosak, és mennyire követi a gyermek érdekét mind rövid, mind hosszútávon tekintve. A valóság azonban sokkolóbb, s a szemünk előtt zajlik.

Egy bizonyos kutatás szerint az évezredforduló után született gyerekek nagy része hamarabb hagy digitális lábnyomot az internet végtelen mezején, mint hogy egyáltalán járni megtanulna.

Erre a jelenségre alkották meg kutatók a sharenting fogalmát. Ez tárgyilagosan magába foglalja azt a tevékenységet, amikor is a szülők a kisbaba megszületésétől fogva a cseperedésének minden apró mozzanatát megörökítik és fel is töltik Facebookra, Instagramra, illetve ahová lehetőségük és motivációjuk van. Bizonyos szemszögből ez érthető és természetes viselkedésmódnak bizonyul, hiszen a család kibővülésével a szociális kapcsolatok, a barátok, a közeli ismerősök száma leszűkül. Ennek következtében kevesebbet is érintkeznek a környezettel, s a közösségi oldalakon keresztül kívánják visszahozni, de minimum pótolni a prioritásban visszaesett ismerettségeket. Másik szemszögből elfogadhatatlan, ha úgy nézzük, hogy a szülők gyakorlatilag lájkok, kommentek, elismerések, dicséretek halmozására használják fel a gyerekről készült fotókat.

A sharentingnek vannak komoly veszélyei. Egy nyilvános adatvédelmi beállításokkal közzétett óvatlan fotó a családról, a kisbabáról, s máris az egész világ előtt kitárulkozott a szülő a gyermekével. A gyerek személyes információi, mint a neve, születésnapja, óvodájának a neve, a közös nyaralások, a rokonságnál történő látogatások, a pillanatnyi - a külvilág számára akár jelentéktelen - történések mind-mind bővítik a digitális lábnyomát. A rendszeresen közzétett ilyen jellegű tartalmak pedig egyre inkább egy hamis valóságot kezdenek képezni a szülők meggondolatlansága által.

S az évek alatt elérünk oda, hogy a gyermek a közösségi oldalakon nő fel egy filterekbe öltöztetett, a valóságtól messze álló hamis valóságban.

A gyerek pedig egyszer felnő, elkezd kamaszodni, s valószínűsíthetően szégyellni fog egyes fotókat, különösen, ha kortársai megaláztatásban részesítik ezek miatt. Az egyébként is krízist átélő serdülő lelke pedig a személyiségére kiható gyógyíthatlan sebeket szerezhet a különböző megszégyenítések által. Ugyanakkor nem kerülgethetjük sokáig a legsúlyosabb problémát: az előző cikkben tárgyaltakból kikövetkeztethetjük, hogy a nyilvánosság számára feltöltött fotók (kifejezetten az olyanok, amelyek akár meztelenséget vagy fürdést ábrázolnak) megfelelő közvetett forrást biztosítanak a szexuális visszaélésekkel kapcsolatba hozható, vagy azokat elkövető rosszindulatú személyek számára. 

A hátrányok vagy a rosszindulatú történések hosszútávú megakadályozása, elhárítása pedig viszonylag egyszerűnek mutatkozik: mértéktartás, óvatosság, diszkréció, figyelem, elővigyázatosság. Ha a szülők odafigyelnek az adatvédelmi beállításokra (ideális, ha csak szűk körben, bizonyos ismerősök láthatják a tartalmat), ha megfelelő mértéket tartanak a megosztásokra vonatkozóan, ha óvatosan teszik ezt, ha diszkréciót tanúsítanak saját gyermekük érdekében, s ha elővigyázatosan kezelik összességében a közösségi oldalakat, akkor elkerülhetők a negatív hatások, következmények.

Határozottan ki kell emelni, hogy a gyermek érdeke, hogy ne legyen lekövethető az interneten egészen addig, amíg önmagáról tudatosan dönteni nem tud. Mindaddig pedig a szülő a felelős az ő digitális lábnyomáért, a róla közzétett minden fotójáért, videójáért, különböző egyéb tartalmaiért. Ausztriában egy 18 éves lány beperelte a szüleit, amiért a többszöri kérésére sem voltak hajlandóak eltávolítani a jóval korábban a közösségi oldalakon közzétett tartalmakat. Franciaországban egyenesen tiltva van a szülők ilyesféle túlposztoló viselkedése, magatartása, tevékenysége.

Természetesen az sem életszerű, vagy feltétlenül kivitelezhető megoldás, ha a szülők soha semmilyen tartalmat sem közölnek a gyerekükről a közösségi oldalakon. Mindazonáltal a PszichoCampus fontosnak tartotta, hogy e témát objektíven, álláspont melletti képviselettől elpártolódva távolról vizsgálja meg. A drága olvasók pedig majd eldöntik, hogy mely érvek mellett is teszik le voksukat. 

Ha tetszett ez a poszt, és szívesen olvasnál még hasonló hangvételű, de témában eltérő, különböző bejegyzéseket, akkor kövesd be a blogot, illetve a PszichoCampus Instagram oldalát.

A gyermekkori szexuális visszaélésekről és a traumákról

avagy a volt perui nagykövet is szexuális abúzust követett el

Nem jelenthetünk ki újat azzal, ha azt állítjuk, a pedofília, a gyermekekkel szembeni abúzus különböző módjai, a kicsikkel szembeni hatalommal való visszaélés az egyik legsúlyosabb, ha nem a legsúlyosabb bűncselekmény, amit ember elkövethet. Az elmúlt napokban (sőt, inkább hónapokban, mert a botrányt februárban robbantotta ki az Index) felkavarta a közéletet Kaleta Gábor ügye: közel 19.000 gyermekpornográfia témájú médiagyűjteményt találtak a volt perui nagykövet számítógépén. Ami az egyébként is botrányos történetet még megbotránkoztatóbbá teszi, az az, hogy a hazai igazságügyben mit jelent ez a morálisan elfogadhatatlan bűncselekmény: 1 év felfüggesztett szabadságvesztést és 540.000Ft pénzbüntetést elsőfokon. Más számokkal: 28 Ft 42 fillért gyermekenkéntJelen blogposzt nem kíván belemerülni jogi, politikai, illetve diplomáciai kérdésekbe, ellenben az igazságtalanságérzetet kielégítendő szeretnék rámutatni arra, hogy egy gyermekkori trauma miképpen kíséri el az embert élete során, s milyen személyiségbeli változásokat okoz, indít el negatív irányban.

adult-alone-anxious-black-and-white-568027.jpg

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a világon 20%-ot tesznek ki azon nők, akik gyermekkorukban szexuális abúzus áldozatai lettek, a férfiak aránya pedig a népességből 10%-ra tehető. Számokkal leírva: körülbelül 2 000 000 000 (kétmilliárd) felnőtt ember volt gyerekkorában elszenvedője valamiféle szexuális visszaélésnek, bűncselekménynek. 

A gyermekekkel szembeni szexuális abúzusnak tekinthető az, amikor egy felnőtt vagy a sértettnél minimum három évvel idősebb gyerek hatalmával visszaélve szexuális befolyás, nyomás alá helyezi a gyereket. Abból kifolyólag, hogy a gyermekek egyszerűen nincsenek tisztában a szexualitás fogalmával, legalábbis minimum képtelenek akkora mértékben tudatosan részt venni bármi ilyesféle tevékenységben, hogy a lehetséges következményekről világos fogalmuk legyen, kijelenthető, hogy

minden szexuális tevékenységet felnőtt és gyermek között szexuális visszaélésnek, sőt, erőszaknak kell tekinteni.

Érintéssel járó abúzusnak nevezzük a teljesség igénye nélkül az olyan cselekedeteket, mint a szexuális töltöttségű érintés, vagy érintésre való felszólítás, fogdosás, szájjal való szexuális érintés, bárminemű behatolás. Érintés nélküli abúzusnak tekintjük a következő cselekedeteket, tevékenységeket: gyerek szexuális célzatú fotózása, pornográf felvételek mutatása a gyereknek, gyerek jelenlétében való maszturbáció vagy szexuális aktus, szexuális tartalmú és töltetű szavak, hangnem használata a gyerekkel való kommunikációban, illetve

az online abúzus is ide tartozik, tehát a gyerekkel való szexuális töltetű chatelés, illetve a gyerekekről készült pornográf jellegű képek, videók gyűjtése, azok terjesztése. 

A szexuális visszaélés alapját az alá-fölérendelt viszony adja. A magasabb befolyással rendelkező, magasabb pozícióban elhelyezkedő felnőtt visszaél a hatalmával. A köztük lévő kapcsolat semmilyen tekintetben nem tekinthető egyenlőnek, ezért beleegyezésről sem beszélhetünk. Az ismert elkövetők 85-99%-a férfi, a női elkövetők aránya pedig 1-15%-ra tehető. Tévhit, hogy a férfiak csak lányokkal, a nők pedig csak kisfiúkkal szemben folytatnak szexuális abúzust. Számukra ugyanis nem a nemi adottság, meghatározottság a fontos, hanem a hatalmi vágyak kiélése: abban leli élvezetét, hogy a másik kiszolgáltatott helyzetben van. Természetesen pedofíliáról beszélünk, ha az elkövető szexuális érdeklődése kifejezetten és kizárólagosan a gyermekek felé irányul. Az általános közhiedelemmel ellentétben pedig a szexuális abúzust elkövetők csupán 7%-a ismeretlen, idegen személy: a visszaélés családon belül vagy ismerős által történik, mint például tanár, pap, gyerekorvos, családi barát. Legtöbb esetben az elkövető személy egy teljesen átlagos, mindennapi emberként éli az életét, gyanakvásra sem ad semmilyen okot a viselkedése. Ez indokolhatja, hogy

a szexuális visszaélés az esetek nagy részében nem alkalmi, hanem hónapokon, éveken át tartó folyamat, amely addig tart, ameddig külső személy be nem avatkozik, vagy a gyerek elég erőt nem gyűjt ahhoz, hogy megszakítsa a kapcsolatot.

Egy ilyen viszony a gyermek életében egy visszafordíthatatlan, minden szempontból károsító és fájdalommal teli traumát jelent.

Fontos meghatározni a trauma fogalmát: olyan jelenség, esemény, amelynek megküzdésére az embernek nincs elég elérhető szükséges lelki erőforrás, s ennek következtében olyan mértékű torzulás keletkezik a személyiségben, hogy - elsősorban a traumatikus eseménnyel és asszociációival kapcsolatban, de azon kívül is - megváltozik a világról alkotott kép, a gondolkodás, az érzelmek megélése, az értékítéletek, attitűdök, a viselkedésminták. Trauma kialakulhat akkut módon például egy baleset vagy természeti katasztrófa esetében, a gyermekkorból eredeztethető traumákat viszont általában hosszútávú, komplex traumáknak tekintjük. Utóbbinak több forrása lehet: okozhatja otthoni, családi erőszak, szülők válása, elhanyagolás, s mint láttuk, a szexuális abúzus.

A traumatikus események rendkívüli módon megterhelik a gyermeki törékeny, ártatlan lelket. Komplex traumát átélt gyermekek körében nagy valószínűséggel lesz jelen állandó, fojtogató szorongás, depresszió, addikció, veszélykereső, neurotikus magatartás az életükben, illetve szomatikus krónikus betegségek, mint például cukorbetegség, szív- és érrendszeri betegségek, vagy daganatos betegségek. A szexuális abúzusok különösen veszélyes traumatikus események, ugyanis a gyerek személyiségfejlődésének egy olyan kritikusan fontos korszakában éri őt az erőszak, amelynek egészséges lefolyása elengedhetetlen lenne mindenki életében. Az abúzus hatására a gyerek elveszíti a másokba és a világba vetett bizalmát, már nem tekinti többé biztonságos helynek a világot, képtelenné válik bízni az emberekben, nem enged közel magához másokat, motiválatlanná válik, romlik az iskolai teljesítménye. Emellett olyan tünetek vagy tünetegyüttesek manifesztálódhatnak, mint a poszttraumás stressz szindróma, különböző fóbiák, pánikbetegség, szuicid gondolatok, depresszió, evészavarok, szexuális zavarok.

Az is előfordulhat, hogy az egykor az áldozat szerepét elfoglaló, traumával megterhelt lelkületű gyermek felnőttkorában átveszi az elkövető szerepét. Az ördögi kör pedig ismét elkezdődik.

Van, aki úgy érvel Kaleta Gábor büntetésének súlyosbítása ellen, hogy közvetlenül nem követett el gyermek elleni szexuális visszaélést. Valóban nem. Viszont, ahogy láthattuk, az is szexuális abúzusnak minősül, ha az elkövető "csak" gyermekpornográfia tematikájú képeket gyűjt a saját számítógépén. Azzal ugyanis, hogy fogyasztóként ilyen képeket vásárol vagy gyűjt, azzal keresletet szolgáltat a fotográfiák készítői, a szexuális abúzust közvetlenül elkövetők számára. Ez pedig társadalmi szemszögből elfogadhatatlan. Egyedül az tekinthető talán pozitívnak a témában, hogy az áldozat oldaláról a trauma feldolgozását jelentősen segíthetik jól képzett pszichoterapeuták, szakemberek. A hasonló traumát, abúzust átélt "túlélők" is segítő kezet nyújthatnak az áldozatnak. Viszont nem a trauma feldolgozásáról, a tünetek minimalizálásáról és a helyzet elfogadásáról kellene szólni a közbeszédnek, hanem a probléma gyökerének elfojtásáról: a gyermekekkel, védtelenekkel, kiszolgáltatottakkal, nőkkel szembeni abúzusok visszaszorításáról. Ez pedig mindannyiunk társadalmi felelőssége.

Ha egyetértesz a fentebb leírtakkal, és szívesen olvasnál még hasonló hangvételű, de témában eltérő, különböző bejegyzéseket, akkor kövesd be a blogot, illetve a PszichoCampus Instagram oldalát.

Vonzalomtól a párkapcsolatig

Az ember társas lény, ebből kifolyólag egyértelműen kikövetkeztethető a tény, hogy szinte kivétel nélkül mindenki szeretne magának olyan párt találni, aki nemcsak kívülről attraktív számára, hanem belső lelkiviláguk, attitűdjeik, világnézetük, gondolkodásuk is hasonló, vagy megegyezik. Hogy mi az ismerkedés és a másik megismerésének, a vonzalom kialakulásának a pontos folyamata, azt most tudományos alapokon és kutatásokon nyugvó megközelítésből részletezzük kicsit.

love-316640_1280.jpg

Az esetek nagy részében az embert a másikkal való kapcsolat kialakítására a vonzalom és a kölcsönös rokonszenv ösztönzi. Azonban ne tekintsünk el attól a nemes egyszerűségű ténytől, hogy az emberi természetből kifolyólag ismeretlenek között először a fizikai vonzalom feltételes jelenléte a meghatározó.

A fizikai attrakció fontosságának okát abban találhatjuk, hogy a másik vonzó külsője számunkra egyfajta esztétikai élményt okoz, ami azt vonja maga után, hogy ezt a személyt barátságosnak, kedvesnek, megbízhatónak tartjuk. Egyesek gyakran hangoztatják, hogy számukra nem fontos a külső. Valamilyen szempontból nem vonhatjuk ezt az állításukat kétségbe, ugyanis valóban vannak olyanok, akik a partnerükben a jellemvonásaik és egyéb belső tulajdonságaikat tartják kívánatosnak, értékesnek. Ezek a személyek azonban kevésbé figyelnek oda arra, hogy ők maguk is hogyan néznek ki, tehát kevésbé önmonitorozók.

A fizikai vonzerő fontosságát mi sem bizonyítja jobban Elaine Walster és munkatársainak kutatása, ahol egy kísérlet során megrendezett estélyen véletlenszerű párokat állítottak össze. Az esemény után sem az intelligencia, sem a társas készségek, vagy különböző személyiségvonások nem gyakoroltak hatást a vonzalomra a fizikai vonzerőn kívül a párok között. Ha ez a fizikai vonzerő jelen volt és érezhető volt, nagyobb arányban és eséllyel került sor később egy „második” randevúra.

Más esetben előfordulhat, hogy csupán szenvedélyes érzelmek feltámadására kerül sor, melyek erősen kötődnek a szexuális vágyakhoz. Ez pedig nem feltétlen vezet egy párkapcsolat kialakulásához, illetve nem garantálja azt, hogy egy párkapcsolatban hosszútávon megjelenik a pszichológiai intimitás, a másikhoz való erős kötődés.

Ha pedig megvan a kezdeti löket két ember között, és további találkozásokra kerül sor, akkor képbe jön a pozitív interakció, mint kifejezés fogalma. Laboratóriumi eredmények is alátámasztják, hogy azok az emberek, akik sok időt töltenek együtt, idővel megkedvelik egymást; de természetesen vannak kivételek. Akár azt is feltételezhetjük, hogy ha a minőségi idő, mint szeretetnyelv, magas prioritású a pár két tagjánál, akkor magasabb valószínűséggel lép érvénybe a pozitív interakció hatása. A pozitív interakciót az is erősítheti, ha a két személyben vannak hasonlóságok. Hiszen gondoljunk bele, ha valakiben látjuk, hogy hasonlóan vélekedik valamiről, és bennünk ez szimpátiát kelt, akkor feltételezhetjük, hogy a másik is így fog hozzánk viszonyulni.

people-2557408_1920.jpgAkár egy jó kávézás is minősülhet minőségi időtöltésnek. A lényeg, hogy a pár mindkét tagja örömét lelje benne.

Mindezt átültetve a témánkba, tehát a megismerkedésbe, nyilvánvalónak tűnik, hogy az a két ember, akik már sejtik, tudják, vagy megbeszélték, hogy több lesz közöttük, mint barátság, azok egyre több időt töltenek egymással. Így pedig valóban kialakul a kölcsönös szimpátia, rokonszenv, bizalom, szeretet: jelen van a pozitív interakció és a hasonlóság is, amik egymást támogatják és kiegészítik. Egyszerűbben fogalmazva: az idő előrehaladtával, ha a két fél kölcsönösen belerak a közösbe, akkor a kapcsolat mélyülni fog.

Ahogy pedig a kapcsolat mélyül, úgy megjelenik az intimitás, a két fél fokozatosan feltárja magát a másik előtt, ezzel még nagyobb bizalmat ültetve el. E felárulkozás azt jelenti, hogy már olyan tényeket közlünk a másikkal, amik belső lelkivilágunkra, gondolatainkra, vélekedéseinkre, múltunkra vonatkoznak. Ennél a folyamatnál már kezdi elveszíteni fontosságát a fizikai vonzerő, a hangsúly pedig a másik támogatására, feltétlen megsegítésére, vele való együttérzésre, az empátiára helyeződik.

Ahogy egyre közelebb kerülünk partnerünkhöz, növekszik bennünk a másik iránti elköteleződés érzése, és felerősödik bennünk a tudat, hogy remélhetőleg a kapcsolat folytatódni fog a jövőben, és hogy az stabil lábakon is fog állni. Ez pedig csupán azon múlik, hogy mi, és a másik fél mennyire leszünk elkötelezettek, elfogadók, kompromisszumképesek, és hogy a személyiségjegyeink mennyire leszek képesek kiegészíteni egymást annak érdekében, hogy az esetlegesen felmerülő apróbb és komolyabb problémák megoldásra kerüljenek.

A (munkahelyi) konfliktusok 2/2.

Az előző bejegyzésben szó esett a konfliktusok működéséről, azok forrásairól, a benne résztvevők lehetséges motivációiról, kialakulásukról, lefolyásukról, illetve különböző megközelítések szerinti intenzitási fokozataikról is. Ezek megértése, tudatosítása ugyanis nélkülözhetetlen egy konfliktus megfelelő eredményességű kezeléséhez, továbbá a jövőbeni lehetséges konfliktusokra való felkészüléshez, és a hozzájuk történő proaktív alkalmazkodáshoz. Már most szeretném kiemelten megjegyezni, hogy a lentebb részletezett kezelési módszerek természetesen nem csak munkahelyi környezetben alkalmazhatók, hanem az élet bármilyen területén megállják helyüket.

face-1370956_1920.jpg

Napjainkban a szakmai konszenzus szerint a konfliktuskezelés területén a Human Relations irányzat dominál, amely hangsúlyozza, hogy a konfliktusokat kezelni, a problémákat megoldani kell tudni. Azért fontos ez, mert ha az ember tudatosítja, hogy konfliktusok mindig, bármilyen helyzetben adódhatnak, akkor a különböző konfliktuskezelési módszereket elsajátítva már hatékonyan, tudatosan használhatja azokat. A konfliktuskezelési módszerek előzménye Aronson (1978) nevéhez köthető, aki szerint a konfliktushelyzetekben az érintettek választott magatartása két dimenzió mentén jellemezhető: az egyik az önérvényesítés, a másik pedig az együttműködés dimenziója. Előbbi azt mutatja meg, hogy a személy mekkora mértékben törekszik önnön szándékainak érvényesítésére, utóbbival pedig azt látjuk, hogy milyen mértékben törekszik a másikat segíteni szándékainak, érdekeinek elérésében.

Thomas és Kilman (1979) a fentebbi két dimenziót felhasználta arra, hogy meghatározzák a konfliktusok kezelésének öt alapvető módját: a versengő, problémamegoldó, elkerülő, alkalmazkodó, illetve kompromisszumkereső konfliktuskezelési módokat.

  • A versengő személy az önérvényesítésre törekszik, míg a másikkal való együttműködésre nem hajlandó. Az, aki ezt a módot használja, a konfliktust kétpólusúnak tekinti, amelyben az egyik fél győz, míg a másik veszít, s ezért bármit megtenne azért, hogy nyerhessen.
  • Alkalmazkodás esetén a személy együttműködő és nem önérvényesítő, tehát a versengés ellentéte. Lemond saját érdekeiről, szándékairól annak érdekében, hogy a másik érdekei érvényesülhessenek. E stratégia mozgósításában szerepet játszhat az önfeláldozás, de egyfajta önzetlenség, jótékonyság, vagy a másik szempontjainak, érdekeinek elfogadása is.
  • Az elkerülő egyén se nem önérvényesítő, se nem együttműködő. Sem a saját, sem a másik szándékát nem fogadja el, és nem hajlandó a nyílt konfliktust felvállalni. Ez történhet a veszélytől, fenyegetettségtől való visszahúzódás következtében, de diplomatikus módon a kitérés egyik formája is lehet.
  • Problémamegoldó, avagy együttműködő stratégiát akkor választhat az ember, ha hajlandó a másik személlyel találni egy olyan megoldást a problémára, amely mindkét fél szándékainak megfelelő. Ez a konfliktuskezelési mód egyszerre önérvényesítő és együttműködő. A problémamegoldó személy tulajdonképpen egy új, kölcsönösen elfogadható alternatív megoldás kitalálására és kivitelezésére törekszik a másik féllel egyaránt. A konstruktív konfliktusok egyik gyakori megközelítésmódja tulajdonképpen, mert ez a stratégia elvezetheti a két szembenálló félt ahhoz, hogy tiszteljék a másik nézőpontját, s hosszútávon tekintve javíthatja az érintettek közötti személyes kapcsolatot is.
  • Kompromisszumkeresés esetén az a helyzet áll fenn, hogy a két fél felismeri, hogy egyikük sem teljesítheti teljes mértékben a saját érdekeit. Ebből kifolyólag igyekeznek egy olyan megoldást találni, amely során mindketten engednek kicsit a saját szándékaikból, igényeikből, hogy semelyikük sem veszítsen sokat, de nyerjenek is valamennyit mindeközben. A kompromisszumkeresés segít fenntartani és végsősoron fejleszteni a kapcsolatokat, mert a felek meghallgatják a másikat, a különböző nézőpontokat, tiszteletben tartják azokat, és igyekeznek kölcsönös megegyezésre jutni. Továbbá ez a stratégia olyan formákat ölthet, mint a szavazás, alkudozás. A kompromisszumkeresők időt is nyerhetnek ezzel a módszerrel, mert ha a probléma leghatékonyabb, együttműködő megoldására nincs elegendő idő, a versengés és az alkalmazkodás pedig nem elfogadható stratégiának bizonyul, akkor kompromisszumkötéssel kölcsönösen kielégítő helyzetbe kerülhetnek a felek, ahol senki sem nyer, de nem is veszít.

Az öt konfliktuskezelési mód közül mindegyik hasznosnak bizonyul különböző helyzetekben, a hatékonysága pedig a helyzet követelményeitől és az egyén azon képességétől függ, hogy mennyire alkalmazza azt ügyesen. Mindenki képes az összes konfliktuskezelési mód használatára, egyes módokat pedig könnyebben alkalmaz, mint másokat, s gyakrabban is mozgósítja azokat. Ugyanakkor a konfliktushelyzetben mutatott viselkedésnek összességében két összetevője van: egyrészt az egyén hajlamai, képességei, másrészt az, hogy mit igényel maga a helyzet.

Bakacsi (2015) az alapján is összehasonlította a Thomas-Kilmann modell konfliktuskezelő módjait, hogy a nézeteltérésben résztvevő személyek hogyan reagálnak egymásra a különféle konfliktuskezelő módokat alkalmazva.

  • Elsősorban két együttműködő partner együtt fog működni egymással, és az együttműködés-kompromisszumkeresés is hasonlóan együttműködéssel végződhet.
  • A kompromisszumkereső ugyanakkor önmaga számára előnyösebb (önérvényesítő) eredménnyel jöhet ki a konfliktusból, ha elkerülő vagy alkalmazkodó stratégiát alkalmazó ember áll vele szemben. Versengővel való találkozáskor a kompromisszumkereső valószínűleg a másik javára előnyösebb kompromisszumot köthet, míg a kompromisszumkeresés-kompromisszumkeresés találkozása során olyan eredmény születhet, amely a két fél erőviszonyait reprezentálja.
  • Az együttműködő személyt várhatóan erősen zavarja, ha a másik elkerüli a konfliktust, ugyanis az ő kezdeményezésére és kölcsönös megoldást felkínáló attitűdjére egy számára érthetetlen elzárkózás a válasz. Az ebből a konfliktushelyzetből származó kimenetel valószínűsíthetően versengés, tehát önérdekérvényesítés a kompromisszumkereső részéről.
  • Az együttműködő személy egy alkalmazkodó személyből valószínűleg együttműködést vált ki, de minimum önmaga számára előnyös kimenetelt érhet el.
  • Az együttműködés-versengés várhatóan konfrontációt szül, ugyanis mindketten törekednek a saját érdekeik érvényesítésére. Az együttműködő partnert feltételezhetően zavarja, hogy a másik az együttműködésre, a közös megoldás keresésére nem hajlandó, csak a saját érdekeit tartja számon. Egyik lehetséges megoldás, hogy az együttműködő megpróbálja meggyőzni a másikat az együttműködésről, máskülönben az együttműködő végül versengő attitűdöt vesz fel.
  • A versengő személy minden bizonnyal érvényesíti szándékait az alkalmazkodóval és az elkerülővel szemben, feltételezve, hogy utóbbi nem kerüli el fizikailag is a konfliktushelyzetet.
  • Két versengő találkozása során biztosra vehető a nyílt konfrontáció, amelynek többféle kimenetele is lehet. Előfordulhat, hogy kompromisszumot kötnek, lehet, hogy addig versengenek, ameddig biztosan nem nyer az egyik, illetve az is az opciók közé sorolható, hogy egyszerűen egy elmérgesedett hosszútávú konfliktushelyzet bontakozik ki.
  • Alkalmazkodó-alkalmazkodó találkozása esetén a legvalószínűbb eredmény végül a kompromisszumkötés vagy az együttműködés, ugyanis mindketten a másik érdekeit helyezik előtérbe.
  • Végül, az elkerülő-elkerülő vagy elkerülő-alkalmazkodó felállás esetén a végkimenetel várhatóan az lesz, hogy nem kerül sor nyílt konfliktusra. Első esetben akár azt is gondolhatják, hogy nincs konfliktushelyzet, utóbbi során az alkalmazkodó tiszteletben tartja az elkerülő konfliktushelyzetből való visszavonulását.

A mai konfliktuskezelési stratégiák alapját tulajdonképpen Morton Deutsch (1990) fektette le, aki tizenkét pontban határozta meg a konstruktív konfliktuskezelés alapvető feltételeit:

  • az érintetteknek meg kell határozniuk, hogy milyen konfliktusban vesznek részt aktuálisan;
  • a feleknek tisztában kell lenniük az erőszak okaival, következményeivel, illetve alternatívákkal az erőszakra vonatkozóan;
  • a konfliktust ne kerüljék el, ellenben vállalják;
  • tiszteljék önmagukat, a másik felet, illetve a saját és a másik szükségleteit;
  • különböztessék meg szándékaikat a vélekedéseiktől;
  • tudatosítsa mindkét fél a közös és összeegyeztethető érdekeket;
  • tekintsenek úgy a másik érdekeire, mint problémákra, amelyeket együttműködéssel megoldhatnak;
  • érthető legyen a közös kommunikáció és figyeljenek egymásra a partnerek;
  • próbálják figyelmen kívül hagyni a szubjektivitást, az előítéleteket;
  • törekedjenek arra, hogy saját konfliktuskezelő képességeiket fejlesszék;
  • rendelkezzenek kellő önismerettel, tudatosítsák azokat a reakciókat, amelyek jellemzik őket a konfliktusok során;
  • és végül, a konfliktushelyzet során végig maradjanak erkölcsös emberek.

Thomas Gordon (2010) amerikai pszichológus, a kommunikációs készségek és a konfliktuskezelés egyik nagy szakértője a következő lépésekre osztotta fel a konfliktuskezelést:

  • A konfliktus, probléma meghatározása.
  • A lehetséges megoldás(ok) keresése, feltárása.
  • A megoldások értékelése.
  • Döntés a megfelelő megoldásról.
  • A megoldás végrehajtásának meghatározása.
  • A megoldás hatékonyságának, eredményességének utólagos elemzése, értékelése.

Az 5A technika az eddigiek után talán az egyik legspecifikusabb, legkézzelfoghatóbb konfliktuskezelési módszer (Borisoff és Victor, 1989). Ez a stratégia is öt lépésre bontja a konfliktuskezelést, de lehetővé teszi a konfliktus problémaorientált és tartós lebonyolítását. Használata elsősorban mediátort igénylő helyzetekben javasolt. Az 5A a következő kulcsszavakat, lépéseket jelöli:

  1. Assessment – helyzetfeltárás: E lépésnek lényege, hogy a résztvevők a konfliktushelyzettel kapcsolatos releváns információkat összegyűjtik, majd meghatározzák a konfliktuskezelés módját. Emellett azonosítják azon területeket, ahol mindketten képesek kompromisszumot kötni, vagy alkalmazkodni, módosítani álláspontjukon.
  2. Acknowledgement – elismerés: A második lépés során a két félnek az a feladata, hogy figyelmesen meghallgassák egymást. Akkor sikeres és hatékony ez a pont, ha a felek egyaránt jelen vannak, tudatosan irányítják, hangolják érzéseiket a másik irányában. A másikra való reflektálás mellett az elismerés jelzi vissza igazán a partnernek, hogy megértette az álláspontjait. Az is fontos, hogy bátorítsák egymást, hogy osszák meg aggodalmaikat, és figyeljenek a közös pontokra.
  3. Attitude – hozzáállás, beállítódás: E lépésnél arra helyeződik a hangsúly, hogy a konfliktusban érintettek törekedjenek levetkőzni a kulturálisan és neveltetésből származó internalizált kommunikációs- és konfliktuskezelési módokat, viselkedésjegyeket. Ennek következtében a felek tisztábban láthatják a konfliktushelyzetet és a másik szándékait, céljait.
  4. Action – cselekvés: Ebben a lépésben a konfliktusban szembenállók mozgósítják, alkalmazzák a konfliktuskezelési módjukat. A mediátor segítséget nyújthat abban, hogy a megrekedt pontokon túllendülhessenek a felek. Sor kerülhet újabb problémás pontok felfedezésére is, ezen problémákra pedig spontán és hatékony módon kell megoldást találni.
  5. Analysis – elemzés, értékelés: Az utolsó lépésnél döntést kell hozni a szembenálló feleknek, hogy mit is fognak tenni. Az elemzés alatt az a feladat is értendő, hogy a konfliktus alatt történt változásokat, történéseket, fordulópontokat, jelentős történéseket rögzítsék, áttekintsék, reflektáljanak azokra. Ennek hatására kialakulhat a személyekben az a látásmód, hogy a konfliktusokra folyamatokként illetve kezelhető helyzetekként tekintsenek, s hogy a jövőbeni hasonló helyzetekben még eredményesebben vehessenek részt.

Daniel Shapiro (1995) öt lépésre osztotta a konfliktushelyzetek utáni hatások kezelését:

  • A konfliktus felismerése, felelevenítése; tehát az egyének idézzék fel, mit éreztek múltbeli konfliktushelyzetek során.
  • Az érzések figyelembevétele; tehát fontos az egyén saját érzelmeinek vizsgálata, annak érdekében, hogy a másik érzéseit is felismerhesse és tiszteletben tarthassa.
  • Cél- és szándékmegfogalmazás; tehát itt azt érdemes megfogalmaznia az egyénnek, hogy mi (volt) az ő érdeke, és mi a másiké, ezzel tudatosítva és felismerve, hogy a másik embernek is lehetnek alapos álláspontok mentén megfogalmazott szándékai, céljai.
  • Ötletelés; e lépésnél a konfliktus lehetséges megoldásainak feltárása, a kimenetelek, alternatívák figyelembevétele a fontos.
  • Tervezés; ezen utolsó lépésnél történik a konfliktusban érintettek szándékainak valódi feltárása, a szándékok, célok egyeztetése, a kölcsönös elfogadás, majd az együttműködő megoldás, kivitelezés következik.

Becker (1998) a szempontváltás fontossága mellett érvel. Szerinte egy hatékony konfliktuskezelés a másik látásmódjának, álláspontjainak, szándékainak feltérképezésén múlik, mert ezáltal az egyén képessé válik saját gondolkodásmódjának átkeretezésére. Az alábbi lépésekre bontotta módszerét (In Budavári, 2011):

  • A konfliktushelyzet tudatosítása.
  • A konfliktus érvényességének meghatározása.
  • Az első reakciók mérlegelése.
  • Az okok feltárása, a tapasztalatok összegzése, egyéb információk gyűjtése.
  • Szempontváltás.
  • A megoldási lehetőségek, alternatívák összegyűjtése.
  • A felmerült megoldási lehetőségek elemzése, eddigi tapasztalatok, lehetőségek értékelése.
  • Magának a megoldás koncepciójának kialakítása.

Thomas Schmidt (2009) a konfliktusok konstruktív irányú kezdeményezését igyekezett megtámogatni „MONDD” elnevezésű módszerével (In Svelta, 2014). A mozaikszó a következő felszólító utasításokat rejti magában:

            „M” –  Mutasd meg saját látásmódod!

Tehát a konfliktust kezdeményező félnek először a saját szemszögének, látásmódjának megosztásával kell kezdenie. Pontosan ki kell fejtenie, mit tapasztalt, látott a másik viselkedéséből, tetteiből, cselekedeteiből, és mit hallott ki pontosan a másik mondanivalójából.  

            „O” –  Oszd meg vele, hogyan érint ez téged!

Következő lépésként meg kell osztania tapasztalatát, hogyan érintette, hogyan hatott rá mindez.

            „N” –  Nevezd meg érzéseidet!

A következő ponton meg kell neveznie érzéseit, egyértelművé és nyilvánvalóvá kel tennie a másik fél számára, hogy a látott, tapasztalt, hallott viselkedés és verbális megnyilvánulás milyen érzéseket keltett őbenne.

            „D” –  Derítsd ki a másik fél látásmódját!

Ettől a ponttól már párbeszédet kell kezdeményezni a másik féllel, s ezt az ő látásmódjának kiderítésével, szándékainak, érdekeinek feltérképezésével érdemes elkezdeni. Ezzel összevethetők, egymás mellett vizsgálhatók a konfliktusban érintettek céljai, ugyanakkor látja a szembenálló fél a nyílt, tiszta kommunikációra való törekvést.

            „D” –  Definiáld a következtetéseidet!

Végső lépésként a személyeknek közösen kell levonni a következtetéseket, illetve együtt kell megtalálniuk a megoldást a problémára. Ha a felsorolt lépéseket nyíltan és hatékonyan teszik meg, akkor feltételezhetően a konfliktus eredményesen kezelhetővé válik.

A kétrészes bejegyzésem igyekezett feltárni a személyközi konfliktusok lehetséges kezelési módjait, amellett, hogy a hangsúly az első részében a munkahelyi konfliktusokra helyeződött. Nem titkolt célja volt az is, hogy tárgyilagosan igyekezzen megmutatni a konstruktív konfliktuskezelés pozitív lélegzetvételű szemléletét, s a kifejtett specifikus módszerek is e célt szolgálták. A szervezetek, munkahelyek nem veszthetnek, ellenben nyerhetnek, és rengeteg időt-energiát megtakaríthatnak a különböző konfliktuskezelési módszerek szervezeten belüli integrálásával. Ezáltal nem csak a munkacsoportok és a szervezet összteljesítménye növekedhet jelentősen, hanem a munkavállalók és munkáltatók egyaránt munkával való egyéni elégedettsége, közérzete, lelki-mentális jólléte, kiegyensúlyozottsága is javulhat. Nem szükséges ugyanis az embernek attól tartania, hogy munkahelyének atmoszférája, amiben napjának nagy részét tölti, lelki egészségének kárára mehet, ha a szervezet támogatja őt, bátorítja véleményének megosztására, s emellett egy másik dolgozóval való lehetséges konfliktus helyes kezelésére lehetőséget nyújt. Továbbá a részletezett kezelési módszerek munkahelyi kontextuson kívül is alkalmazhatóak, úgymint családon belül, baráti kapcsolatokban, párkapcsolati konfliktusok esetén, s így tovább.

Jelen írásom alapját egy egyetemi felvételi eljárás keretei között írt esszédolgozat adja. Néhány módosítástól eltekintve a fenti tartalom megegyezik az abban tárgyaltakkal. 

 Irodalomjegyzék:

Aronson, E. (1978). A társas lény. KJK, Budapest.

Bakacsi, Gy. (2015). A szervezeti magatartás alapjai: Alaptankönyv Bachelor hallgatók számára. Semmelweis Kiadó, Budapest.

Becker, G. (1989). Lehrer lösen Konflikte. Beltz, Weinheim – Basel. 53-61. In: Szekszárdi, J. (szerk.) 1994. Konfliktuspedagógiai szöveggyűjtemény. Veszprémi Egyetem, Veszprém. 127-133.

Borisoff, D., és Victor, D. A. (1989). Conflict Management: A Communication Skills Approach. Prentice Hall, Eaglewood Cliffs, NJ.

Deutsch, M. (1990). Sixty years of conflict. The International Journal of Conflict Management, 1, 237-263.

Gordon, T. (2010). P.E.T. A gyereknevelés aranykönyve. Gordon Kiadó Magyarország, Budapest.

Schmidt, T. (2009). Konfliktuskezelési tréninggyakorlatok. Z-Press Kiadó, Miskolc.

Shapiro, D. (1995). Konfliktus és kommunikáció. Open Society Institute, New York.

Thomas, K. W., és Kilmann, R. H. (1979). Conflict Mode Instrument. Princeton University Press, Princeton, NJ.

A (munkahelyi) konfliktusok 1/2.

A konfliktusok átszelik életünket, óhatatlanul jelen vannak mindennapi kapcsolatainkban, formálják, alakítják azokat. Ugyanúgy meghatározzák a családon belüli, barátok közötti, iskolán belüli viszonyokat, ahogy a munkahelyeken dolgozó beosztottak közötti kapcsolatokat, s ezáltal közvetetten magát a munkavégzést is. Napjainkban elfogadottá vált az a nézet, hogy a konfliktusok pozitív hozadékaira érdemesebb helyezni a hangsúlyt, felszínre kerülésükkor ugyanis olyan változásokat idézhetnek elő, amelyek növelik a munkahelyi dolgozók munkával való elégedettségét, továbbá szervezeti szinten is segítik a rugalmasságot, a prolémamegoldó- és válaszképességet. Emellett a konfliktusok sikeres kezelése előrevivő, a figyelmen kívül hagyásuk, elhanyagolásuk pedig romboló hatású lehet. A konfliktusok gyakorlatilag az élet természetes velejárói, a megszüntetésükre tett törekvés pedig szükségtelen. Jelen írásban az a célom, hogy a konfliktusok, pontosabban fogalmazva a munkahelyi konfliktusok lehetséges okait, forrásait, kialakulását, lefolyását bemutassam. Egy következő blogbejegyzésben a konfliktuskezelés különböző módjait is össze fogom hasonlítani.

angry-3233158_1920.jpg

Bakacsi Gyula szerint a konfliktus akkor határozható meg, ha két vagy több személy között valaki azt érzékeli, hogy a másik negatívan viszonyul valamihez, ami önmaga számára fontos. Ahogy az érzékelés, mint kifejezés is mutatja, észlelt jelenségről van szó. Általánosan elmondható így, hogy ha a felek nem észlelik az eltérő véleményeket vagy esetlegesen nem találják problémásnak, akkor nincs szó konfliktusról. Szervezeti értelemben fontos kiemelni, hogy bár a konfliktus a felszínen a személyek vagy csoportok között bontakozik ki, a háttérben inkább szervezeti okok húzódnak meg: az érintett felek számára fontos dolgok a szervezeti létük által válnak fenyegetetté. Ezutóbbi kijelentést azért is fontos hangsúlyozni, mert a konfliktusok kezelése akkor lesz hatékony, ha nem csak a felszínen történik, hanem a háttérben meghúzódó problémák is megoldásra kerülnek. Továbbá megkülönböztethetünk konstruktív és destruktív konfliktusokat. Munkahelyi értelemben konstruktív az a konfliktus, amely az adott csoport teljesítményét javítja, céljainak elérését segíti, illetve támogatja a kreativitást, oldja, enyhíti a feszültséget, a problémát függetleníti a személyektől, a változást, hatékony előrelépést értéknek tekinti. Destruktívnak tekintjük azt a konfliktust, amely a csoportteljesítményt csökkenti, bomlasztja a közösséget, a személyeket védekező magatartásra, viselkedésre ösztönzi, polarizálja a csoportvéleményt. A munkahelyi konfliktust megtapasztaló munkavállalók továbbá belső feszültséget élnek át (De Dreu et al., 2004), s nem csak a szorongás, de a depresszió kialakulásának is alapot szolgáltathat (Spector és Jax, 1998). Emellett olyan következményekkel is járhatnak a munkahelyen zajló konfliktusok, mint a kiégés (Richardson et al., 1992), szomatikus tünetek (Frone, 2000), vagy erős munkastressz (Spector és Bruk-Lee, 2008).

A munkahelyi konfliktusok esetén megkülönböztethetünk feladatkonfliktusokat és kapcsolati konfliktusokat (Amason, 1996; Jehn, 1995). A feladatkonfliktus (vagy más néven kognitív konfliktus) két vagy több személy közti olyan konfliktust jelent, amely egy elvégzendő feladatra vonatkozik. Ezek a nézeteltérések magukban foglalják a személyek nézőpontjaiban, attitűdjeiben gyökerező különbségeket, eltéréseket (Jehn, 1995). Feladatkonfliktus továbbá akkor is felléphet, ha az erőforrások elosztására eltérő vélemények adódnak, illetve ha nincs egyetértés olyan kérdésekben mint a szervezeti irányelvek, vagy a szervezeti működés különböző tényezői (De Dreu és Weingart, 2003). A kapcsolati konfliktusok (vagy affektív konfliktusok) az olyan konfliktusokra értendők, amelyek a felek interperszonális összeegyeztethetetlenségéből fakad például ízlésben, politikai preferenciában, értékekben (De Dreu és Weingart, 2003). Habár a két konfliktustípus egyaránt negatívan hathat a csoportteljesítményre és a csoporttagok munkahelyi elégedettségére (De Dreu és Weingart, 2003), a kapcsolati konfliktus a személyek közötti erőteljesebb feszültséghez, ellenségeskedéshez, haraghoz vezethet, személyközibb, érzelemdúsabb (De Dreu és Weingart, 2003; Jehn, 1995), s ezek következtében nagyobb veszélyt jelent az érintettek önidentitására és önbecsülésére (De Dreu et al., 2004). Szükséges megjegyezni, hogy a feladatkonfliktusok kapcsolatba hozhatóak a tanulással is, növelik a kreativitást, az innovációt, ezek pedig mind javítják a munkavállaló teljesítményét és segítik a döntéshozatalt (De Dreu, 2008), továbbá a feladatkonfliktusok segítségével a munkatársak számos új és hasznos információhoz juthatnak a kollégákkal való eszmecsere, vita által (Pitafi et al., 2018). Ki lett az is mutatva, hogy a férfiak magasabb munkastressznek vannak kitéve a konfliktusok következtében (Stafyla et al., 2013), összességében viszont mindkét konfliktustípus az érintettek mentális jóllétének jelentős romlásához vezethet, ha az nincs helyesen kezelve (Sonnentag et al., 2013).  

A konfliktus kialakulásának folyamatát öt szakaszra oszthatjuk fel:

  • Az első szakasz tulajdonképpen a megelőző helyzet, tehát az előzmény. Kommunikációs elcsúszás, félreértelmezés, a másik szándékainak téves észlelése, nem megfelelő vezetési stílus, az értékrendek jelentős eltérése egyaránt okozhatnak konfliktust. Azonban nem feltétlenül alakul ki ebből a szakaszból konfliktus, ha nem észlelik az eltérő értékrendeket, vagy éppen időben észlelik, és a probléma megoldására erőfeszítéseket tesznek a felek.
  • A következő, második szakaszban legalább egy érintett tudatosítja a konfliktust, átéli azt: ez az észlelés és átélés szakasza. A konfliktus jelenlétének, tényének felismerése negatív érzéseket alakít ki először a személyekben, ezért ezen a ponton is eldőlhetnek a történések a végkimenetelig. Ha a konfliktust átélők úgy gondolják és érzik, hogy képesek a nézeteltérés hatékony, konstruktív kezelésére, képesek áthidalni a konfliktusból fakadó negatív érzéseket és erőfeszítéseket tenni a kezelésre, akkor a konfliktus valóban eredményesen kezelhetővé válik. Ha azonban úgy észlelik a konfliktust, hogy itt csak a versengés az egyetlen járható út, és az egyik fél csak veszíthet, míg a másik csak nyerhet, akkor ez a negatív érzéseken túl a másikban való gyanakváshoz, a bizalom megtöréséhez vezethet. A szakaszra jellemző még, hogy az érintetteknek a konfliktus személyes üggyé válik, tehát egy ponton túl már nem maga a probléma a fő kérdéskör, hanem a sérelmek vezérlik őket a konfliktus feloldása során.
  • A harmadik szakasz a konfliktuskezelés stratégiájának kialakításáról szól. Az érintettek ekkor döntik el, hogy milyen módon kívánják megoldani a problémát, kezelni a konfliktust, felszámolni a kedvezőtlen szituációt. Fontos kiemelni, hogy a felek eltérő stratégiát alkalmazhatnak, ezért ezt a konfliktus résztvevőinek a saját stratégia megválasztásakor érdemes figyelembe venniük: egy tévesen feltételezett szándék, vagy helytelenül megválasztott konfliktuskezelési stratégia könnyen a konfliktus elmérgesedéséhez vezethet.
  • A negyedik szakasz maga a kézzelfogható konfliktus. Itt válik igazán láthatóvá a felszínen a nézeteltérés, zajlik az eltérő értékek közlése, az azok melletti kiállás, itt történik a stratégiák alkalmazása, a másik fél stratégiára való reagálása, illetve a viszontreagálás az esetlegesen váratlan válaszokra. A szemben álló felek problémájára és a feszültség feloldására megoldást kell találni, erre számos stratégia választható. 
  • A konfliktus lezajlásának utolsó fázisa a következmények szakasza. Itt a konfliktus utóhatásai vannak jelen, amelyek alapján dönthetjük el egyáltalán, hogy a konfliktus konstruktív volt-e, avagy destruktív. Ha előbbi, akkor a csoport működése hatékonyabb lett, a teljesítmény nőtt. Ellenkező esetben ennek ellentétjével kell számolnia a csoportnak, szervezetnek.

Friedrich Glasl (1999) a konfliktusok mélyülését kilenc szintre osztotta fel. Ez a kilenc szint három szakaszra osztható, amelyek a konfliktus kezelésének különböző lehetőségeit tárják fel.

  • Az első szint a megkeményedés: ekkor valamilyen okból kifolyólag feszültség alakul ki az érintettek között.
  • A második szint a vita: ekkor a konfliktus felszínre kerül, kialakul a nyílt vita, s ez magában hordozza a konfliktus kezelésének lehetőségét is. Az is előfordulhat, hogy ez a szint kimarad, és a nézeteltérések nem kerülnek felszínre.
  • A harmadik szinten a tettek játszanak szerepet a szavak helyett. A felek visszahúzódnak, a kontaktot megszakítják, kerülik a másikat. Ez egyértelműen már ronthatja a munkahelyi teljesítményt.
  • A negyedik szinten kialakulnak a koalíciók. A konfliktus résztvevői szövetségeseket gyűjtenek, s így a konfliktus már az egész csoportra kiterjedhet.
  • Az ötödik fokon a másik tekintélyét próbálják támadni. Itt már az a cél, hogy felfedjék a másik valódi arcát, s eszközül a szemben álló fél tekintélyének lerombolását választják, megjelennek a provokációk, gyakoribbá válnak a támadások, a kérdőre vonások.
  • A hatodik szinten megjelenik az ultimátum, a fenyegetések. A feleknek az az érzésük támadhat, hogy már nem sokáig bírják a konfliktust, a változás elérésére törekednek minden erejükkel. Az egyik fél hangzatos fenyegetésekkel élhet a másik felet nyomás alá helyezve, aki szankciókkal vág vissza, ha a követelésektől nem áll el a másik.
  • Hetedik szinten következnek a korlátozott megsemmisítő csapások, itt a konfliktus résztvevőiben egyre erősebbé válnak a negatív, agresszív érzelmek az ultimátumok sikertelensége következtében. Legitimnek gondolják még a társadalmi-emberi normák áthágását is: fizikai értelemben is gyűlnek az atrocitások, majd megindulnak a pletykák, rágalmak.
  • Nyolcadik szinten a másik fél teljes megsemmisítése a cél. Minden erejüket arra fordítják a felek a szövetségeseik segítségét is igénybe véve, hogy a másikat teljesen tönkre tegyék. Nyílt, célzott, szemtől szembeni agresszív támadások jellemzőek.
  • Az utolsó, kilencedik szinten a felek akkor is a másik teljes tönkretételére törekednek, ha önmagukban illetve érdekeikben is kár, veszteség keletkezhet („együtt a szakadékba”).

Fontos hangsúlyozni, hogy az első három szinten még lehetséges közös megoldást találni úgy, hogy az mindkét fél számára előnyös legyen; a negyedik és hatodik szakasz között leginkább az egyik fél győz, míg a másik veszít, s emellett harmadik, külső fél bevonásával születhet megoldás a problémára (például akár mediáció útján); a hetedik és a kilencedik szakasz között pedig a konfliktus már csak külső hatalom közbelépésével oldódhat fel, és általában már mindkét fél veszít ekkor.

A mai blogbejegyzésben a személyközi konfliktusok tárgyalására került sor, de a csoportközi konfliktusokról is érdemes néhány szót ejteni. Általánosan elmondható, hogy egyes tényezők a csoportokat az egyéneknél még agresszívabbá tehetik, illetve a csoportok versengőbbek is, mint a tagjaik egyenként lennének. A csoport adott tagjában kialakul a társas identitás, az „én-tudat” helyét átveszi a „mi-tudat”, ennek következtében elköteleződésre kerül sor a csoport iránt. Tudatában van saját csoportjának heterogén mivoltáról, tehát a tagokat különbözőnek, de mégis  a csoporttagság miatt együttműködőnek, barátságosnak ítéli meg, ezzel szemben a külső csoportokat homogénnek, tagjaikat ugyanolyan tulajdonságúnak észleli, s hajlamos ellenszenvet táplálni, leértékelni, hátrányosan megkülönböztetni őket. A csoport sikereit magáénak éli meg („sütkérezés a csoport dicsőségének fényében”), míg a külső csoportok általi fenyegetések az ő identitását is fenyegeti. Több elmélet is igyekszik választ adni a csoportközi konfliktusok forrásaira, motivációra, céljaira. Campbell (1965) és Sherif (1966) a reális konfliktus elméletét dolgozták ki, amely szerint a csoportok közötti agresszió abból ered, hogy a szűkös, de értékes anyagi javak felett a csoportok megszerezzék a jutalmat. Hasonló elmélet a relatív depriváció elmélete, amelyben nem az objektív valóság, hanem a társas összehasonlítás határozza meg, hogy az emberek mennyire elégedettek vagy elégedetlenek saját helyzetükkel, javaikkal. Ugyanakkor a csoportok önmagáért a társas versengés élményének megéléséért is konfliktusba kerülhetnek egymással, azért, hogy tiszteletet, vagy megbecsülést, tekintélyt vívhassanak ki maguknak.

A következő bejegyzést a konfliktuskezelés néhány lehetséges módjának kifejtésére szánom.  Szót ejtek majd a konstruktív, eredményes konfliktuskezelési stratégiák különböző hatótényezőiről, feltételeiről, s kitérek az olyan megközelítésekre, mint Aronson önérdekérvényesítés-együttműködés dimenziók menti modellje, valamint az ezen alapuló Thomas-Kilmann modellt is részletezem. Kitérek néhány specifikus konfliktuskezelési módszerre is, mint például a „MONDD” módszer, az 5A modell, vagy Thomas Gordon konfliktusmegoldó lépései. 

Jelen írásom alapját egy egyetemi felvételi eljárás keretei között írt esszédolgozat adja. Néhány módosítástól eltekintve a fenti tartalom megegyezik az abban tárgyaltakkal. 

Irodalomjegyzék: 

Bakacsi, Gy. (2015). A szervezeti magatartás alapjai: Alaptankönyv Bachelor hallgatók számára. Semmelweis Kiadó, Budapest.

Campbell, D. T. (1965). Ethnocentric and other altruistic motives. In D. Levine (Ed.), Nebraska Symposium on Motivation: 283–311. University of Nebraska Press, Lincoln.

De Dreu, C. K. (2008). The virtue and vice of workplace conflict: Food for (pessimistic) thought. Journal of Organizational Behavior, 29(1), 5-18.

De Dreu, C.K.W., van Dierendonck, D. és Dijkstra, M.T.M. (2004). Conflict at work and individual well-being. International Journal of Conflict Management, 15(1), 6-26.

De Dreu, C.K.W. és Weingart, L.R. (2003). Task versus relationship conflict, team performance, and team member satisfaction: a meta-analysis. Journal of Applied Psychology, 88(4), 741-749.

Frone, M.R. (2000). Interpersonal conflict at work and psychological outcomes: testing a model among young workers. Journal of Occupational Health Psychology, 5(2), 246-255.

Glasl, F. (1999). Conflict management. A manual for high-level personnel, advisor inside and advisors. 6., suppl. Aufl. Berne, Stuttgart.

Jehn, K.A. (1995). A multimethod examination of the benefits and detriments of intragroup conflict. Administrative Science Quarterly, 40(2), 256-282.

Pitafi, A.H., Liu, H., és Cai, Z. (2018). Investigating the Relationship between Workplace Conflict and Employee Agility: The Role of Enterprise Social Media. Telematics and Informatics.

Richardson, A.M., Burke, R.J. és Leiter, M.P. (1992). Occupational demands, psychological burnout and anxiety among hospital personnel in Norway. Anxiety, Stress, and Coping, 5(1), 55-68.

Sherif, M. (1966). Group conflict and co-operation: Their social psychology. Routledge & Kegan Paul, London.

Sonnentag, S., Unger, D., és Nägel, I. J. (2013). Workplace conflict and employee well‐being: The moderating role of detachment from work during off‐job time. International Journal of Conflict Management, 24(2), 166-183.

Spector, P.E., és Bruk-Lee, V. (2008). Conflict, health, and well-being. In De Dreu, C.K.W. & Gelfand, M.J. (Eds). The Psychology of Conflict and Conflict Management in Organizations, pp. 267-288. Lawrence Erlbaum Associates, New York, NY.

Stafyla, A., és Spyridis, N. (2013). Gender differences in work stress, related to organizational conflicts and organizational constrains: An empirical research. International Journal of Economic Sciences and Applied Research, 6(1), 91-101.

A PszichoCampus bemutatkozik

Ne mondjátok: "Megtaláltam az igazságot"; mondjátok azt: "Találtam egy igazságot." - Kahlil Gibran

hands-and-seeds.jpg

Nem lepődnék meg, ha a kedves Olvasó néha már-már elveszettnek, csalódottnak, kiábrándultnak érezné magát napjaink internetvilágában szétnézve. Ha úgy érezné, bármely portál a magyar és nemzetközi világhálón egyaránt nem csupán gondolatainak, de értékítéleteinek, attitűdjeinek erősen szélsőséges megváltoztatására törekszik. Ha azt érezné, egyre közelebb kerül ahhoz az állapothoz, hogy már ne szavazzon meg bizalmat a korábban kedvelt és olvasott híroldalak, honlapok, blogoldalak számára. Nagyon sokan érzünk így.

A szerző, avagy jelen blog elindítója fontos értéknek tartja 2020-ban, hogy a 21. század embere tudatosan, magabiztosan, széleslátókörűen helytálljon a világban. Ehhez azonban szükség van olyan weboldalra, amely tartalmában hajlandó kielégíteni a gondolkodó lélek ilyesféle szükségletét. A PszichoCampus arra vállalkozik, hogy az emberi lélek tudománya, a pszichológia tükrében, továbbá egyéb társadalomtudományok szemüvegén át ezen diszciplínákba tartozó témákat, kérdésköröket, problémákat dolgozzon fel szakmailag hiteles, illetve alaposságában megkérdőjelezhetetlen módon. Nem zárkózik el ugyanakkor a politika, közélet, kultúra, művészet területeitől, s egyéb aktualitásoktól sem, de a forrásában jól meghivatkozott információk és a különböző nézőpontok differenciált megvilágításának fontosságát szigorúan nem téveszti szem elől. A beszélgetést, eszmecserét, vitát pedig a legnagyobb természetességgel élve hűen támogatja.

A PszichoCampus nevét a hippocampus, az emberi kogníció nélkülözhetetlen és egyik legfontosabb idegrendszeri szerve, területe ihlette. A hippocampus a tanulás, emlékezés, s a téri tájékozódás központja, nemes egyszerűségében kikövetkeztetve tehát látható, mi is a jelen blog küldetése: társadalmi felelősségvállalás keretei között az ember tájékozódásának, életen át tartó tanulásának, tudatosságának, gondolkodásának támogatása. 

Kedves Olvasó, Látogató, Internethasználó!
Köszönöm jelenlétedet, és köszönöm, ha támogatod a blogot jövőbeni figyelmeddel.
A leendő cikkekkel, bejegyzésekkel kapcsolatban mindig nagyon szívesen fogadok majd bárminemű visszajelzést.

Jó szerencsét, jó egészséget, és jó tanulást kívánok Neked!

Pokoraczki Szilárd
PszichoCampus